Léder László
Üdvözöllek Vándor!
bocsánat - utólag

  • tévedtem


míg elfogultan
bolyongtam önmagam
ezerre bomlott ősz hajszáliban,
vad évek dúrták
arcomat,

míg kérleltem
sorsom első szűz aktusát,
homlokom falán másodpercpaták
dobolták az elmúlás
ködös tangóját,

ezért élnem kell
még egy, jobb dimenziót,
hol beöntve vasba, ujjammal
kicsúfolt fejemhez
koppanthatok.





  • pecsét


mint kérlelő zongora
magányos kusza hangjai
patinás zöld éjjel,

mint szomjas ménes
homorú mély kútnál
megtorpanóban,

mint leterített vad
csapzott testén
rezzenő értetlensége,

így szeretlek magamnak,
rámnyomott pecséttel,
bódult-riadtan...





  • napfolyamat


szeretem
a tavaszi folyókat,
mikor zagyva neveket hadarnak,
vízükben oldott fény ázik,
a túlparton mosoly hintázik -
s kinevet.

szeretem
az árnyas lombokat,
mikor őszbarna délután
hulló levelek jósolnak
lepréselt száraz jövőt -
nekem is.

szeretem
az est hazug fényét,
mikor lángokkal falakra fest,
tűzben táncoló árnyak
ékesítik álmomat –
ledér meztelen.

szeretem
az éj donga zenéjét,
mikor erdőmélyről szólít,
én hordóba bújva
válaszolnék s ő
megértőn bólint.

szeretem
a nap köldökét meglesni,
mikor mosoly-ágyékával
táguló köröket rajzol,
hogy szeretkezzen
önmagával.





  • email @ kedvesnek


bolyongok az éj határán
szögesdrót-csillagok közt sebzett vad,
kiutat hasztalan keresve,

tizenhat évedet,
bontatlan sorjegyet kezembe tetted
az Emke döngő oszlopai alatt,

én freskókat
hazudtam neked, te ámokfutó jövőt
egy elképzelt jelenbe,

most emlékek simítnak,
hangod benn ül a sarokban, lábaid
még odafenn kerengnek,

a bántó szó visszatér
mint inga, az asztal politúrján
karcolja nevedet,

arcomon utat keres
a könny, múltunk nem halhat
egymásban feledve,

hisz´ sebeink
közös dalt zenélnek, a Teremtés
kezdetén vagyunk ismét,

őszülő Ádám s Éva.





  • távoli formák


a mostoha mesék
most elpihennek
lidérces álmokkal
jóllakottan,

nem simít anyám
nyugtató keze sem,
hajnal felé, ha
szobámba téved,

holott sorbaállna ő
- ha sírva is -
szelíd akaratát

keresztülvinné
minden határon,
mely közénk áll,

oly távol van
könnyes szeme,
oly távol vagy
kedves hazám...





  • bocsánat, utólag


elmegyek,
mint árnyék melyet fény ér,
könyvből kitépett lap, tűzből
szikraként ha égnek pattan,

kalapomat
egy csonka ágon hagyom,
poharam az asztalon feledi
sorsát mosdatlan,

de megmarad
lenyomatom a deres padon,
fűszálakon halkuló léptem,
- bocsánatuk kérem, utólag.





  • elhagyott nyár


csendes és halovány illat ha száll
az eltűnt érzések kőtengerében,
napszítta repedés, fecske villanás,

az út mellett nyárfák fekszenek,
a hajnali nap döntötte őket, távolban
a csonkahegy orgonahangja remeg,

és az utolsó nyár vibráló hevében
visszatapogat a gyerekkor félszeg,
a zúgó távolság szűkülő csövében.





  • nyolcadik kórterem


ismét egy bomlott éj, bogoz mint pók,
az ész alig viseli saját szédítő határát,
magában remeg a távol, nincs hova
vonszolja árnyékát a messzi torony se.

csapzott ludak húznak a hold felé,
lázas rőt udvarában holtan lezuhanni,
csak a kéz tudja az inak feszülését,
hideg vasra záródva várja párját hiába.

a tér mágneses, vonzza a fákat, házakat
és a bentlevőket görbe keresztre feszíti,
mígnem megszül az ég alja, rongyosra
tépve lángjaitól az álomotadó hajnalnak.





  • kiégett teritő


temető
hajnali fény tör
füstös szobámba,
öreg karosszékem
fásultan falat támaszt,
talár függönyök
a lezuhanással küzdenek.

fordulnék feléd,
az ajtó félig nyitva,
kezem bizonytalan,
még egy pohár...

az idő
nedves folt,
életem szőnyege felitta,
s az elfeküdt üvegek közt
ott lapul az utolsó
kimondott szó,
a rettentő.





  • győztes ego


a körfolyosó szélén lelépek,
ahogy virág ablakból leszédül
ismeretlen Dante régiókba,
segítő kezeket tolok félre,
nincs szükségem rá.

higgadtan vetem magamat
önmagam kerekei alá,
emeletes lépteim könnyedek,
s földi mértékkel nem mérhetők.

dinamikacsúcsokban zuhanok,
óriáskerék-logikám nem itél
többé lenn és fenn fölött,
körbefon a görbülő tér,
mint összefüggő gondolatsor.





  • üzenet


nézem, a tablóképen
neved mellett nincs jel,
élsz valahol, úgy lehet,
míg az én nevemnél
láthatatlan kereszt,

a sors a kezünket
egymásba fonta,
s felelőtlen szülőként
két éretlen gyermekét,
védtelen magárahagyta,

vagy negyven év telt így
- súlyos idő - nincs bíró,
ki itélne már felettünk,
nincs felelős tettünkért,
melyet el sem követtünk,

de milyen büntetés
lehetne annál nagyobb,
mint amelynek terhe
negyven évig nyom
és sohasem évül el,

talán ha ismét látlak
és fogadod szemembe,
hogy megváltoztál, tudom
hazudsz, de csalóként
könnyebben szeretlek.

..

Föoldalmagányos Szentestebocsánat - utólagéjjeli lovasegykezesekkörmadarak70-es trolifogcsikorgatásokKátiZeneFoto