Léder László
Üdvözöllek Vándor!
éjjeli lovas

  • hajnalszekér


Igy reggeltájt, mielött a nap feljő,
gondolkozom még röviden azon,
hogy töltöm el a mai napom?
A cél, mely elöttem nemesen dereng:
méltót alkotni, nem mesterségeset,
nem sötét gondok közt henyélve,
bajszomon billegő kenyérrel.
S míg e tekervényes gondolat az útján halad,
a hajnal a magamódján tovább hasad.

Lehetnék ma feltaláló, ügyintéző,
vagy utcaseprőként nyerjem a csatát?
A rend őre, ki zordon sarkon áll,
politikus, ki nem néz előre, se hátra,
vagy talán taxis, kinek csal az órája.
S míg e tekervényes gondolat az útján halad,
a hajnal a magamódján tovább hasad.

Lehetnék ügyvéd, vagy bíró, ki elnéző,
bárhölgy, kinek a mosolya drága,
rendező, kinek lyukas a nadrágja,
élelmes uzsorás kamattal élve
nincsen szükségem mesterségre.
S míg e tekervényes gondolat az útján halad,
a hajnal a magamódján tovább hasad.

Az időm rövid, kétségem egyre nő,
de szól egy belső hang: ne gatyázzon!
döntök tehát, magammal nem vitázok:
APA leszek, meggyőztem önfejem,
- csak meg ne tudja kedves hitvesem...
S míg e tekervényes gondolat az útján haladt,
a hajnal mosolyogva tovább hasadt...





  • éjjeli lovas


estente oson ritkás kerítésen,
bomladozó házgerendavégen,
szabadon kutya kaffog bizonytalan,
nyomában világló zöld bogarak.

holdvetett árnyékát nem rejti,
törött üvegen szanaszét felejti,
kútkáván tétováz, lova horkan,
távoli félelem felel nyújtottan.

házmögött az üst magába´ kondul,
alatta üszkös csonk parázsba fordul,
mintha ihlet jönne köpönyegétől,
szerencse, nem kap fel szelétől.

némely ablakon koppant egyet,
be se néz, csak figyelmeztet,
lámpaláng lobban, ajtó nyekken,
nevetése borzong künn rezegve.

néma lénye ha beszélni tudna,
a merülő éjbe beleimádkozna,
valami sátánit, rekedtes halkan,
mint mikor emberek álmukban halnak.





  • Emlékkönyvbe


A maga módján mindenki ember,
De kiállni ha kell, mégse mind mer,
Mert vesztesként elhagyni a színtért,
Eddig csak a nemesebbje bírt még,
Nem vakmerő az, inkább bátor,
Ki ha kell, nem fél önmagától,
Csak azután indul mások ellen harcba,
Miután önmagát legyűrte viadalban.

Az élet egy folytonos párbaj,
Melyet az ember vív - önmagával.





  • találkozásom bobbyval


áthaladt testemen
hogy belevacogtam,
ő gúnyosan visszanézett,
lila számban cigaretta égett,
én kezemet nyújtottam
hogy megérintsem,
- egy lépés nem hagy
nyugtot vagy tizenöt éve,
- mondja és zsebében
sakkfigurákat tologat,
- a világ? jön majd
még hozzám, hisz´
a legnagyobb én vagyok!
64 év 64 kocka,
szeretők mentek,
a sakk maradt, most
legyőztem önmagam,
s veszítettem...

/Bobby Fischer † 2008/





  • ne légy szeles...


kövessen a sors
mint vak kutya,
életed legyen
példája másoknak,
ők porladjanak
amíg te izzó
varázsszemmel
csillagokra törsz,
s ha rád szólna
szelíden jóakaród
odafönn, ne felelj
te nemlátszó nyom,

de gondolkozz,
forogj, kavarogj,
mert rádlépnek,
konyhába zárnak,
eladnak cselédnek
a középszerűségnek,
pénzt igérnek,
belédnyomúlnak,
átalakúlnak,
te leszel ők,
ők lesznek benned
veszett idők harapása,

satuban kell születni,
léggömbben karóval,
savval töltött
tejeszacskókban,
hétköznapiasan,
ökölbeszorúltan,
vadszőlő melleken
csüngve konokul,
kinek se apja,
se anyja sincsen
s kalapja sínekre
fekszik meghalni,

csak a sajátodba
kapaszkodj,
hatalmas múltadra
ragassz cimkét ember:
sápadt gyerekkort
tápláld fel és akkor
a föld feldübörög,
a halál úgyis megtalál
a semmi ágon
megbújva sem
menekülhetsz,
hiába reszketsz.


/J. A. - nak, tisztelettel/





  • egy osztálykirándulás


a fapados vonaton
útban Királyrétre, daloltunk a lányokkal
kamaszosan, félszeg,

kisérőnk egy
cserkészgatyás, vállpántján zsinegen
fontos fémsípja fityegett,

én Pannival szemeztem,
az út rövidnek tűnt, ágak becsaptak néha
a nyitott ablakon,

majd Maroson
az állomástéren vártunk katonás sípszóra,
mely röviden elhangzott,

s indultunk tovább
vidáman, koedukáltan, Magdi néni mögött
Anton úr ballagott,

a réten szendvicset
ettünk fűben ülve, Panni bomlott haja
a napsütésben sugárzott,

én megosztottam vele
egy kakaós tekercset - ő cserébe összehajtott
papírlapot adott,

nekünk fiúknak kartonon szám
került homlokunkra, kisérőnk eldobott
valami durrancsot,

a lányok körben a réten,
én a páfrányok közt bújva, míg Magdi néni
szeme arra nem tévedt,

azaz nem énrám,
Anton úr állt nem messze, jólvasaltan, fésülten,
Pitralon szagoson,

moccanni sem mertem,
Magdi néni ruhája könnyéden lebbent,
ahogyan közeledett,

és virágzott egyet még
a kintrekedt napsütésben, mielött eltünt
Anton úr széles kezében,

én feküdtem rezzenetlen,
elöttem Panni kibontott levelével,
amelyben az állt: szeretlek,

ág se roppanhatott,
zsibbadó kezemre két hangya tévedt,
páfrányok közt elhagyott,

fejemben zsongtak
némely bátor gondolatok, magunkat
képzeltem kettejük helyébe,

mígnem az erdő ismét
megtelt csörtetéssel, kisérőnk beszéde
tolakodón visszhangzott,

Anton úr mellettem,
vasalt  ingén némi zöld növényi nyomok,
a torkán köszörült egyet,

én bizonytalan
mozdulatot tettem, az ő keze barátilag
a vállamon nyugodott,

mink a csapatot beérve
az erdőszélen, amolyan lemaradt
sereghajtó képpen,

Panni pántja villant
a tisztáson pirosat és csengő kacaja külön
megjutalmazott,

ez maradt utolsó képnek,
elmosott színek rendezetlen összességben
feldobva az égre,

a vonaton kezét kerestem,
övé elbújt az enyémben, ágak becsaptak néha
a nyitott ablakon,

Panni örök kék szemébe...
Föoldalmagányos Szentestebocsánat - utólagéjjeli lovasegykezesekkörmadarak70-es trolifogcsikorgatásokKátiZeneFoto