Léder László
Üdvözöllek Vándor!
körmadarak
A körmadarak
fejünk körül röpködnek,
 hol gyorsabban,
hol lustán feketén,
mint lemezjátszón a tű
könyörtelen közelednek,
s csőrükben vergődnek
gondolataink...





  • Születtem...


Születtem, legalábbis így mondják, de nekem nem tetszik ezafajta ragozás.
A teljes felelősség rám van tolva mindezzel. Megszülettem, de ki kérdezett engem? Ki lettem taszítva, űzetve, alapvető emberi jogaim lettek megsértve, elvették tőlem a szabad választás lehetőségét!
-Mikor született? - kérdezik és nem értik meg apellációmat a fogalmazás pongyolaságát illetően.
-Én kérem nem születtem... - de innentől bosszús pillantások ölik belém amúgysem magabiztos mondanivalómat.
-Ne szórakozzon kérem, nem látja mennyien állnak...?
-Én is állok kérem szépen, nem szóltam semmit amíg kávézni tetszett menni, meg amikor az újsággal a mellékhelységek felé. A hölgy aki elöttem került sorra, az is majd egy órával később érkezett ide mint én, de azt mondta hogy lennt várja
a taxi és siet...

De mitől is lennék magabiztos, amikor születésem pillanatától kezdve döntésképtelenség bélyegzi meg az életemet, már az első földi lehelletem kényszer hatására történt, állatias ösztönreakciók láncolata, mintha magamtól nem jöttem volna rá.
- Nem, nem vagyok ideges, bár lehet hogy túl közelről beszélek, igenis kérem, engemet szültek akartom ellenére és nem születtem, legalább itt a hivatalban, ahol egyébként állítólag annyit adnak a pontosságra, meg kellene érteniük, mert... mert én egy szenvedő alany vagyok kérem tisztelettel, remélem önök belátják...




  • kórház


Már korareggel lementem a kórház előtti parkba és néztem a munkába sietőket.
A férfiak földreszorított tekintettel mentek mint akiknek valami ősrégi vétek miatt kell mindennap bünhődniük, a nőknek a hűvös napnélküli levegő megfeszítette a mellüket és kifújta csípőjük körül az ágy melegét. Megsimítanám őket, de nem értenék meg, mint ahogy az a kis veréb sem érti meg amelyik a lábam mellett ugrálva ennivalót keres és ha felényújtom a kezemet, hogy megsimítsam tollait csak odébbrebben, meg sem tudom magyarázni neki, alkalmat nem hagy.

Délben levest kaptam, pulykamell burgonya-gombóckákkal és párolt brokkoli, sütemény + gyenge kávé, nincs panasz. Délután fontos híreket várok, addig pihentetem szemeimet, de az agyam addig tovább forog.

Az olvasók időutazók - ez van lenn a könyvtár ajtajára írva, persze nem kell szó szerint venni, csak amúgy jelképesen. Én a magamrészéről nem szeretném a fantáziámat csak a könyvekben leírtak közé szorítani, bár az is bizonyos hogy sok-sok könyvet megírtak már derék és nem derék emberek. Most éppen Vonneguttal vagyok úgy, némely részeit falom morzsákat se hagyva, néha pedig összehajtom a könyvet hogy a fedele látszódjon és megbizonyosodok mégegyszer róla hogy valóban ő van-e rajta szerzőnek feltüntetve...

A parkot minden reggel takarítják. Először egy-két ember egy iszonyúan hangos és büdös fújtatóval megpróbálja összeterelni lehetőleg egy helyre a szemetet, majd egy sepregetőgép - ami valójában egy túlméretezett porszívó - végigmegy a padok elött és magába szippant mindent ami az útjába kerül. Közben a napsütötte levegőben kering a por, a madarak elhallgatnak.

Gondozóimról kell még hogy szót ejtsek, ezek a kiválasztott emberek olyanok mint a kisgyerek egy esetlen nagy széken, ha hátra ül nem lóg le a lába, elölről meg nem tud hátradűlni. Talán egy számmal én is nagyobb vagyok nekik a kelleténél?

Eldöntött tény hogy holnap kimenekülök innen. A főnővér világoskék szemei, amikor az üvegkalickában a mikrofonhoz lépett, különlegesen hidegen csillogtak, keményített fehér fityulája szinte vakított.
Mindenki tudta hogy most valami fontos dolgot fog közölni, még a nagyfönök is megállt seprűvel a kezében.
-Úgy döntöttünk, tünk, tünk – itt megvárta amíg a visszhang elült - hogy holnap egy társunkat saját felelősségére visszaküldjük a társadalomba, lomba, ba.
Minden szem rámszegeződött és vegyes érzelemhullámok közeledtek felém.
-Reméljük, jük, ük, hogy meg fog felelni az ottani alacsonyabb elvárásoknak és nem hoz szégyent miránk, ránk, ánk.
Mozdulatlan nyakkal még lassan végigtekintett a közben egybegyűlt társaságon, tudta egyetlen kézlegyintésébe kerülne és mindenki ijedten menekülni próbálna.

Holnap pontosan reggel nyolc órakor rákötöznek egy deszkára és a tatról az Társadalomba csúsztatnak vissza.

Remélem...





  • Telefon


Régi osztálytársam felhívott. Ő szinész lett - én nem.
- Van felétek valami jó kis tó? - kérdezte - pisztrángos vagy valami ilyesmi?
- Tó van... - haboztam vissza.
- Vagy nem is horgászol, akkor mivel foglalkozol, golf, tenisz, mi a hobbyd?  Csak a család, teljesen leálltál?

Belenéztem a telefonkagylóba, valóban mit feleljek. Nem horgászom, nem is szeretem a halakat fölöslegesen kifogni, legutóbb voltunk egy ilyen telepített horgásztónál, a pontyok majd szétdurrantak a zabától, huszonnégy lyuk volt mindegyik száján a sok horogtól, mert csak kifogták és visszadobták őket mint a búcsúban. Meg lehetett volna kilóra venni, de kinek kell egy ilyen pocsolyaponty.

Linkelhettem volna hogy sárkányrepülök és meztelen csajszikat fotózok az internetnek, de nem.
-A motoromat eladtam - védekeztem gyengén, de éreztem hogy vesztettem.

Így, az idő távlatából elöttem áll középiskolásan, csenevészen. Mi hárman voltunk, a tornász, a súlylökő és a távgyalogló,  hangadók a fél iskolában és ő a védelmünk alatt állt.. Neki a színészkedés már akkor burjánzott a vérében, ezért voltak akik lenézték vagy kötözködtek vele.

Mivel is foglalkozok hogy időm szinte semmi, hobbyt sem tudok érdemlegeset felmutatni. Hát igen, a család, meg kicsit írogatok, verselgetek. Készülök egy amatőr fotó-kiállításra, megjöttek a képeim, méretre sincsennek vágva, egyiken a kontraszt nem sikerült, másikon a szoftver önnállósította magát és nem azt a kivágást küldte el a megrendelésben amit én akartam. Közben verseimből oprálom ki a durva szavakat mert ahova most küldöm, nem szeretik (szellemi szabadság - ötórai tea).

A lányom táncol, a tánccsoportnak új zene kell, négy cd-ről vágom össze kompjúterrel, itt a hangon emelni, equalizer, dinamika-kompresszor... két délután - de profi lett (más ilyenből él). A kutyával állatorvoshoz kell menni, a lányom zongoratanárnője költözik, csak legalább egy fuvart segítsek, remélem nem a zongorára gondolt.

A napokban rajtakaptam magam, mivel senki érdemleges nem volt otthon, kisétáltam a parkba, leültem egy padra bámulni a járókelőket és beszélgetni
a madarakkal.

Nem is jut eszembe, igazán mi a hobbym, de még gondolkodom rajta.



  • Szokol


Kezemben szomorúan fekszik a Szokol mint egy szárnyatörött madár, recsegve megadta magát. Elvittem javítani valamelyik csupaüveges plaza centerbe.
A fiatalember forgatta a kezében egy darabig:
-Rádió, ugye? - kérdezte jóindulatúan, majd bólintásomra amolyan naláttyatudomén-félét mormogott és széles mozdulattal a krómkarikás hifi-szörnyek felé mutatott.
-Cédé, lúdnessz, pléjbekk - kezdte a felsorolást, de rámtekintve bizonytalanul félbehagyta.
-És hol kell bekapcsolni? - akartam kérdezni, de tudatlanságomban elszégyelltem magamat.
-Tessék talán ezt a modellt megtekinteni - fordult egy határozottan rádióbbformájú feketéhez.
-Ez egy Universum, teccik tudni mi az Universum? - húzta kissé féloldalasra bal szemöldökét. Nekem már a nyelvemen volt hogy a további társalgást latinul folytassam az ifjú titánnal, de rájöttem igaza van, aki azt se tudja mi a lúdnessz, arról hihető hogy az universumot is keveri az unikummal.
-Világmindenség - megadó feleletem új lökést adhatott az ifjúnak, mert mostmár hogy sziszifuszi munkája emberesebb részén túl volt, presztizst csinált abból hogy nekem eladjon valamit, mindegy mit, ha csak egy villanykörtét is.
-Na láttya, ezzel akár a világmindenséget is foghattya - nyújtott felém egy dupla cipősdoboz nagyságú készüléket. Kicsit elgondolkoztam azon, hogy vajon a világmindenség nála hol végződhet, nomeg hogy a láttya az hány tyé, de nem firtattam.
-Túl nagy... - védekeztem még utolsó csepp erőmmel - valami kissebbre gondoltam, de a színe az jó...
Nos, az ára sem volt kevés, naja ez nyugati, nem valami cuclista ruszki vacak. Hazaérve ki se csomagoltam még, de meghívtam a szomszéd Józsit egy kis háttérzenére, pálinkát hozzon ő, elvégre nem illik üres kézzel beállítani...
-Egészseggünkre - emelte Józsi a kupicát, na kapcsold má be azt a híres nyugati micsodát.
A Kossuth rádión a vetésforgó célszerűségéről volt éppen szó, nem baj a szlovákoknál mindig van zene.
A szlovák adó nem jött rendesen, sistergett, zúgott, a másik kettő is amit így külföldi rádióbarangolásaimkor hallgatni szoktam.
-Vót jobb is - jegyezte meg ironikusan Józsi - na add csak ide a Szokolt, van egy haverom a kispiac mellett, Gelkás volt, majd ő megjavíccsa.
Én szótlanul átadtam a tetemet neki és meg sem mertem megemlíteni, hogy az helyesen: javítja, mert akkor megint jön a Kistarcsa meg Nagytarcsa, az új pedig jól fog mutatni a kredencen ha vendégek jönnek, hiába, integrálódni kell...




  • Angolpark


Nemrégiben egyik lyányommal elmentünk a búcsúba. A kissebbik már régóta elcsámborgott barátnőivel, rám csak a középső maradt.
(A kissebbik olyan mint a szegényember harmadik gyereke, mindig feltalálja magát minden helyzetben. Ő nem keres barátnőket, a barátnők keresik őt.) Középső lyányom erősen apás. Csüng rajtam barátnő hiányában, nekem meg tennem kell a frankót.
Odaérkezünk egy csodaszerkezethez, ami húsz méterre felrepít és utánna mint egy bombázó lekeveredik, jól írom mert közben forog is, mint egy rosszultcsinált csukarepülő.
A biztonsági előírások nyugatiak, mindenkit külön-külön egy csőváz a székébe présel hogy majd az előző sör jön ki belőled.
A rovarfelelős (mert a szemükben csak szárnyatlan rovarok vagyunk) rámcsukja a vázat hogy szinte kibuggyan a szemem.
Mellettem a lányom nem kap levegőt.

És itt most kis szünet. Tudjátok mi az az érzés, ha félted a kölyködet és le vagy szorítva mint egy pillangó a gombostű alatt, meg se tudsz moccanni? Valami hasonlatos a halálfélelemhez, tehetetlenséget az agyadba kúszik, üvölteni akarsz, de nem tudsz, nekifeszíted izmaidat az értetlen vasnak, de nem enged.
A sorbanállók felé próbálok minden rendelkezésreálló eszközömmel jelezni, de külföldiek, nem értik. STOP STOP STOP kiabálom, arckifejezésem Hicskok filmekbe való, azután elindul a halálos masina.
Engem a vad forgás nem szédít, összes idegzetem arra központosul, nehogy a gyerek vékony testének valami baja legyen, kibírja-e a menetidőt.
A kezelő közben beszélget valami szőke bardot-szájú hétköznapival, plusz egy kört ráverünk az előzőkre.

Az akarat és a valóság egy dolog. Míg az egyiket te szabályozod, a másik kontrolálatlan folyamat. De az agy is csak behatároltan szabályozható. Most veszem csak észre hogy én is nehezen veszem a levegőt, talán innen a félelemérzet. Még egy harmicméteres szaltó, forgással és hintázással kombinálva.

Én mással vagyok elfoglalva. Mobil a balfelső zsebben, a gyerek eszméletlen, mentő jön, belélegeztetés, ujraélesztés. Hátul valami sejtelmes gondolat, mint Hádesz bejáratánál a kétfejű kutya. A gép landol, kezem fehérsége kiszaladt vérről tanúskodik.
A csőváz leszáll a mellemről erős sóhajt hagyva maga után, én lyányomhoz kapok... mire ő így felel: jó volt, Papa.

De a lábam reszketését márcsak nem foghatom a koromra...




  • maradandók


A húsvétot a szigeten töltöttem, no nem a Húsvétszigeteken, hanem az enyémen. A szigetemnek hosszabb a hossza és kevesebb lehet a szélessége, de a magassága a csillagokig ér, (néha még a holdig is), szóval amolyan kissebb, testhezálló szigetecske.
De alattvalóim sem pihentek, ide is követtek, kutyámmal keresték a nyomaimat egészen a kocsmáig ahol ultiztam a helybélirendűekkel.
És ekkor jöttem rá, hogy az embernek felelőssége van a jövőt illetően. Ezt be is akartam rögtön jegyezni a IV. oszt. vendégipari egység vendégkönyvébe, de nem engedték - nekem mindegy, majd megbánják, ámbár ők más véleményen voltak. Valami maradandót kell alkotni
az utókornak, ez volt a zseniális gondolat.

Másnap reggel össze is szedtem alattvalóimat és elmentünk vásárolni valami maradandót.
Még alig a harmadik helyen jártunk, mikor már elkezdték unni eltartottaim a ceremóniát, így kissebb kompromisszumok megkötésére kényszerültem a maradandó nagyságát illetően, de végül is kettőt sikerült megfizetnem és mostmár csak technikai részleteket kellet tisztáznom magammal.
A döntés fontosságára való tekintettel mindenki kissé elhúzódott a közelemből, no nem tapintatból, inkább biztonsági okokból. 
Figyelembevéve a hely adottságait, a szél és napjárást, a madarak költözőszokásait és a hivatali előírásokat, kijelöltem a maradandók helyét.
Jó helyet találtam, mindkettőre folyamatos rálátásom van, ami már csak a kontroll miatt is szükséges.
A továbbiakban azzal is tisztában voltam, hogy csakis magamra számíthatok a lebonyolítás megszervezésében, más erre nem lenne képes vagy összeroppanna a felelősség terhe alatt.
A munkálatok valóban kicsit nehezebben haladtak előre mint számítottam, így az időkeretet is át kellett szabnom és ez is időt vett el a termelékenység rovására, de a nép bizalmatlansága azonban megalapozatlan volt mert estére, mire vissza kellett térnem a megkezdett ultiparti befejezéséhez, már készen állt a két megfelelő térfogatú hely, illetve inkább mélyült.
Ugyanis ezek a maradandók azzal a furcsa tulajdonsággal rendelkeznek hogy nem tárulkoznak ki teljes egészükben a csodálóik szeme elé, hanem egy részüket elrejtik a földalá titkos folyamatok lebonyolítására.

A következő reggel azután elérkezett a várva várt pillanat, a maradandók a helyükre kerültek és rövid idő alatt át is vették a sziget esztétikai irányítását. Valami perspektívikus belső nyugalom fogott el mikor lefoglaltam a legjobb ülőhelyet a szigeten, megpihentettem fáradt szemeimet
az új fákokon. Arra gondoltam, valami ilyesmi lehetett a Teremtés is...



  • Mester járt nálam

Az az igazság, vannak dolgok az életben, amelyek férfikezet kivánnak meg a ház körül, a teremtés koronája ne csak tekintélye polírozásával foglalja el magát ameddig az ebéd elkészül, hanem igenis ragadja meg maga is a dolog végét - vagy legalábbis ne adja ki kezéből az irányítást...

A Mester pontosan nyolc óra elött öt perccel érkezett és rögtön kinyitotta a kocsijának a csomagtartóját, hogy ne fülledjen be, mint ahogy mondta. Miután kezet fogtunk levetette az ingét és egy gondosan kiválasztott diófaágra akasztotta, egy kisfiús fehér atlétatrikó volt rajta, illetve lehet hogy csak nekem tűnt annak, mert én gyerekkorom óta ilyet nem hordtam, majd megállt az udvar közepetáján, mintegy felmérve a helyzetet.
Nem zavartam, gondoltam jobban teszem ha nem zökkentem ki a gondolatmenetéből, mert még kezdheti elölröl, az idő pedig tellik - órabérben...
- Sok szilva lesz - mondta a fákat vizsgálgatva - de az akác leárnyékolja - emelte tarkójához a jobbkezét, miközben a ballal óvatosan ellentétes mozdulatokat tett mint a tv-tornában az a szimpatikus őszes úr aki demonstratív mosollyal keltette bennünk azt az érzést, ezt bárki utána csinálhatja, gyerekügy.
- A nyakam fáj - tette hozzá szinte elnézést kérve - pedig már voltam háromszor is a csontkovácsnál, a gerinctől ered, azt mondta, kicsit jobb is lett, de elég drága, azé´ nekem is oda kell figyelnem... - itt megszakadt a gondolatmenet, mert hirtelen valamit meglátott, illetve nem látott meg, amit keresett.
- Kaphatnék egy széket meg valami kisasztalt, hokedli is jó lesz - itt kezei mintegy árulkodóan ösztönösen széttárultak, ezzel is kifejezve hogy mennyire egyszerű eszközökkel is megelégszik - mert ugye reggeliznem kell, tudja a gyomrom...
Lám, hamar kiderül, milyen öntelt vagyok, kis családomnak tegnap este még azzal dicsekedtem, milyen gyorsan fog menni a dolog, mert én mindent előkészítettem, ami csak létezik, még nagybátyámmal is telefonáltam interurbán, ő mérnökember, jó neve van a szakmában, most meg itt a probléma. Elöl lányaim reggeliznek a verandaasztalnál, még neglizsében vannak, itt hátul a teraszon még szinte semmi nincs, hiszen éppen most készült el a burkolása. Talán ha a tv-t leemelném az asztaláról, annak úgy is gurulós lábai vannak, de nem jutottam tovább a gondolatkombinációban.
- Az a kisszék is jó lesz - mutatott a Mester a nyitott ajtón keresztül a nappaliba, ahol egy népimintás faragott és kézzel festett kisszék díszelgett - csak hogy haladjunk is - tette még hozzá szinte cinkosan kacsintva.
Reggelit hozott magával, ugye ő tudja mi a becsület, mert vannak egyesek akik szinte pofátlanul odamennek másokhoz üres kézzel.
Nem illik zavarni étkezés közben, így kissé félrevonultan távolabbról hallgattam a frissebb politikai eseményekről a véleményét, meg hogy neki persze nincs se joga, se lehetősége hogy sztrájkoljon, de ezt már fejcsóválva mondta, hiába a kisembert az ág is húzza.
Az összepakolás már lendületesen ment, nem is volt időm a szék lábát a rátapadt földtől megtisztítani, nem baj, majd később.
- Na, nézzük csak hogy születik a bárány - és ezzel valóban újat mondott nekem, elégedett mosollyal regisztrálta meglepetésemet.
- Én úgy gondoltam, hogy ezekből a vörös kövekből - mutattam a kőhalmazra - ide a teraszbejárathoz egy sárrázót (ezt a szót a nagybátyámtól idéztem) kellene csinálni, hogy amikor az ember az udvarról...
Itt a Mester jobb kézével félköríves mozdulatott tett, nem kell a szót szaporítani, ő ért mindent.
- Cement, sóder? - és nem is nézett körbe az udvaron, hiszen már a fák vizsgálatánál ezt megtette.
- Négy zsák szárazbeton van a kocsiban, a talicskában be lehetne keverni - válaszoltam mint az iskolában, kissé félve hogy jót mondtam-e.
- Zsákosbeton, ismerem - hangjában enyhe lekicsinylés csengett, hiába ezek a városi emberek... majd a helyszínt szemrevételezte.
- Ide beteszünk egy diletációt - mutatott teraszbejárat közepére, közben a tarkóján vakart egy keveset, valószinűleg azon gondolkozva, hogyan is fogja megértetni velem, mi az a diletáció.
- A hőtágulási tényező szerintem itt elhanyagolható - bátorkodtam véleményt nyilvánítani.
- Nekem így tanították régen az iskolában - legyintésében benne volt hogy milyen régen is van az már és akkor még a szakik valódi tudással rendelkeztek, nem mint a mostaniak...
- Elég ennyi beton? - hitetlenkedett még - én ebből vettem volna még vagy két zsákkal, nehogy azután szaladgálni kelljen...
Lelki szemeim elött megjelent a kép, a Mester munkaközben felfut az emberi teljesítőképesség abszolút határára és egyszercsak elfogy a matéria. De mint ahogy a magasnyomású gépeket sem lehet egyszerűen a konnektorból kihúzni, neki is lefutási idő kell. Azután persze én leszek a hibás.
- Az építők boltjában azt mondták, ez másfél négyzetméter kőhöz elegendő hatcentis betonágyba rakva, ez pedig sokkal kevesebb - próbáltam érvelni.
- A boltban mondták - a Mester hangja most nem leplezte a gúnyt, amit a bolti eladók irányába érzett - mit tudják "azok" hogy ez hány négyzetméter, amikor ez itt félkör alakú - tette hozzá - a hosszát beszorozzuk a szélességével - itt jelentőségteljesen rámnézett - és majd kiadja. Ha valami megmarad, majd elkenjük valahova, egy kis beton mindig kell.
Ez a végső igazság megdöbbentett, valóban nem számoltam azzal hogy a megmaradt betonnal mit kezdek majd.
- A diletációt meg kihagyhatjuk, de nem az én felelősségemre - biztosította be magát a jövőre nézve.
Ezután már csak a magávalhozott rádióhoz kért hosszabbítót és a munka valóban megkezdődhetett. Én behúztam a teraszajtót, mert zavart a a rádióbömbölés és az hogy kétnapos periódusban ugyanazokat a számokat kell hallgatnom. Itt a kertben nálunk a természetet hallgatjuk, mellettünk az erdő, ha be is kapcsolom néha a rádiót, csak a híreket vagy klasszikusadót.
Körülbelül egy másfélóra múlva kopogás a teraszajtón. Jézusom, kész van vagy csak elfogyott a szárazbeton és most "szaladgálhatok", mi van ha nincs több a boltban sem, megszakad a folyamatosság vagy féloldalasan köt meg.
- Haza kell szaladnom mer´ ég a lábam, le kell mossam - mutatott a bokája irányába - tegnap vettem egy lókenőcs nevezetű sz.rt - mutatta a tégelyt amire egy írógéppel írt papírcetlin az állt: Lóbalzsam, külsőleg használandó! - reggel bekentem vele, most meg úgy ég mint a rosseb, és választ nem várva már úton is volt a kocsija felé, hiszen nem pazaroljuk a kuncsaft idejét órabében...
Valóban nem tartott sokáig, negyven perc, szinte lihegett ahogy visszaért, mégegyszer megmutatta a kenőcs dobozát - Holnap visszaviszem, de a pofájukra kenem, ha nem veszik vissza.
Később még egy törülközőt kért az iszonyú melegre való tekintettel, mindent nem hozhat ő sem magával...
Tizenegy óra után, mikor óvatosan arra tébláboltam, finoman megkérdezte hogy szoktunk-e kávézni, mert ő éppen inna egyet, de édeskével, mert vigyázni kell a cukrára. Feleségem átszaladt a szomszédba édeskét beszerezni ameddig én a kávét főztem. Kávézás után ripsz-ropsz haladt a munka tovább, kész is lett a kb. egynégyzetméternyi bejáró mostmár egy-két óra alatt, igaz nem teljesen az én elvárásaim szerint, mert a fugázás kicsit el lett kapkodva, de ugye nem vagyunk gépek.

Számla nélkül fizettem ki a kért összeget, ami igaz nem tartalmazta a megszakításokat, de nem is számolt fel semmit a tíz perc túlóráért, ameddig a szerszámait lemosta a slaggal a medence mellett, hiába, egy mester az mester...

..


  • Üzenet a Rádióba


Halló, halló! Vonalban vagyok? Bocs, csak azt akartam mondani hogy ez egy üzenet, ja először is bemutatkozok: Laci vagyok, bár nem szeretem ha Lacinak szólítanak mert ugye ezt a nevet nem én választottam, na mindegy, a haverok tudják, itt meg amúgysem látszok különösebben.

Na szóval most itt vagyok a vonalban és van egy üzenetem a számotokra, igen, gondolkoztam rajta hogy mit mondjak, mert egy üzenetnek magvasnak kell lennie, először nem is jutott semmi igazán magvas az eszembe, amit így átadhatnék a következő nemzedéknek, mert mi, idősebbek, kell hogy valamit a fiatalok úgymond a tarsolyába dugjunk, várj egy kicsit, a kutya kapar az ajtón, be kell engednem, na tessék, ez is egy kötelességem, hol is tartottam? Ja, meg van, ez erkölcsi kötelességünk, tessék, itt egy üzenet, jól rágd meg, tedd el, van mélyebb értelme is, halló, mi van, visszhangzik a hangom? Lejjebb halkítsam a rádiót?
Szóval nekünk idősebbeknek mindig kell hogy kéznél legyen, amivel megmondjuk a frankót, amolyan zsebigazság vagy ilyesmi, amit mindig elö lehet rántani, mindegy hol vagyunk éppen, ebéd közben vagy a buszon, mert mi tapasztaltabbak vagyunk, - bár ez sem igaz mindig, na jó, de a felelősség alól a nemtudás nem mentesít, naszóval az üzenetnek kell hogy súlya legyen mert, mert különben elfelejtik hamar és értelme is kell hogy legyen mert... mert kell.
Erről egy Móricka vicc jut az eszembe, de most nem mesélem el, szóval a jó üzenet egyszerű és mégis mélyértelmű. Mondjak példát rá? Most hirtelen nem jut eszembe, rengeteg van az interneten meg mindenféle könyvekben leírva, bár igaz, manapság a könyveknek egyre rosszabb a konjuktúrájuk.
Azonkívül az üzenetnek tartalmaznia kell azt hogy kinek szól, lehetőleg minnél nagyobb rétegeket érintsen és uniszex legyen, ez nagyon fontos, tehát ne csak a fiúknak szóljon, vagy csak lányoknak, azt hiszem ez a legnehezebb kritérium, törölhetjük is.
És még valami, az üzenet keltse fel az érdeklődést, csigázza fel őket már a kezdetben hogy kiváncsian végighallgassák, de legyen valami újdonság, meglepetés is benne, hogy előre ne lehessen tudni a végét. Persze mindig lesznek majd tudálékosak akik utána azt mondják, áh én tudtam hogy ez lesz belőle, éreztem satöbbi. Ezeket nem lehet kikerülni.
Ja még valami fontos: az üzenetnek érthetőnek kell lennie! Ez itt rádió, nem magnetofon, hogy visszatekerjük, ha nem értettük. Egy jó üzenet idötlen.
Mi, már lejárt az időm? Najó, majd legközelebb folytatom, még sok fontos dolog van, kösz hogy beszélhettem, puszi Mama!





  •  A só

- Te Mama, most ez a leves nem igazán jó.
- Ugyan Papa, mit értesz te a főzéshez.
- Mit? annyit hogy én eszem... te meg elfogult vagy, mert te főzted.
- Nem vagyok elfogult.
- Ha nem lennél elfogult, észrevetted volna hogy a leves sótlan. Egyszerűen nincs sóérzéked.
- Te meg mindent agyonsózol, nem is érzed az ízét.
- Ha nem érezném az ízét, nem mondanám hogy nem olyan jó mint máskor.
- Akkor sózd meg és kész.
- De az nem olyan már, mint mikor belefő a só íze. A tészta meg a hús sótlan marad. Különben is rágós.
- A fejed, az rágós. Ez olcsó marhahús, másikat nem veszünk, spórolni kell.
- Attól még nem kell hogy rágós legyen.
- Bezzeg a háború után megetted volna ezt is szivesen.
- De most nem vagyunk a háború után. Akkor petróleummal világítottunk.
- Hát most elég sok is a villanyszámlánk. Mert folyton égve hagyod a sufniban a villanyt.
- Csak egyszer hagytam égve, amikor a nyulakat etettem.
- Az egy éve volt, már nem is voltak nyulaink.
- De a nagy szürke még megvolt.
- Nem volt meg, mert azt Húsvétkor levágtuk.
- Akkor Húsvét előtt volt.
- Nem kell mindig a hibát keresned. A múltkor a gyerekeket is megsértetted.
- Mikor a múltkor?
- Hát tavaly Karácsonykor, amikor Fa szappan hozták ajándékba.
- Én csak azt mondtam hogy biztos keveset fürdünk, azért hoznak megint szappant.
- De már évek óta nem hoztak szappant.
- A születésnapodra is azt kaptál tavalyelött.
- Azt én kaptam, finom parfümös illata volt, mint a gróféknál, be is raktam a fehérneműk közé.
- Akik most kétszobás lakásban laknak és mégis mindig felvágnak.
- Nem vágnak fel, csak tartásuk van.
- Felvágnak, mindig is felvágtak. Nekik is sótlan levest levest főztél?
- Akkor még az udvarházban laktak, a leves meg most sem sótlan, csak nincs elsózva.
- De sótlan, nincs sóérzéked…

..

 

  • élt 86 évet.

a temetés unalmasan zajlott le, a ravatalozóban hosszú néma álldogálás után a pap megkésve sietett be menetközben igazgatva szoknyáját
és röviden odabólintott a jelenlévők mértani közepe felé.
lányunknak és testvérünknek nevezte az elhúnytat, közben hol a helység kopott mennyezetét vizsgálta, hol a kis fekete könyvéberejtett
papírlapról puskázott. 
(nemecsek jutott az eszembe, akit egy hasonló könyvbe igazságtalanul csupa kisbetűkkel írtak be. talán ebben is csak csupa kisbetűk vannak)
majd mindinkább lendületet kapva önmagától énekelni kezdett, de szerencsére a sekrestyés segítségére sietett. kinnt kissé félrevonultan sírásók cigarettáztak biciklit támasztva.
a pap még mormogott valami páternosztert majd a szokásos áldások után megkezdődhetett az örök nyugodalom...

de a harang, a lélekharang könyörtelen éles sikító hangjában ott van:

-kisunokám, de örülök hogy látlak, csak ne lennétek ilyen messze...
-mama, üljön már le, hiszen alig tud menni és még süteményt süt a gyerekeknek...
-vettem nekik hajasbabát a lengyelpiacon nézd csak, biztos örülnek...
-mama a gyerekek nem olyan kicsik már, de köszönjük...
-tudod, mi kukoricából csináltunk csuhébabát meg zokniból lencsével töltve...
-nem kellett volna, mama többet kellene hogy pihenjen...
-küldd át a nagyobbikat, megtanítom krémest sütni. emlékszel, a krémesemből annyit ettél hogy rosszul lettél?...
-igen mama, nincs is a világon jobb krémes, de miért kellett betonoznia a járdát, ott van a szomszéd pista...
-ááh (legyint) az ritkán józan, ha meg iszik csak összevissza csinál mindent. tudod, nagyon egyedül vagyok mióta az uram meghalt, szorgalmas ember volt, a kertet mindig rendben tartotta, esténként meg snapszeroztunk...
-tudom mama... (nagyítós szemüvegében a szemalatti pettyhüdt bőr még nagyobbnak tűnt s a könnycsepp átlátszó fehérribizlinek, pont amilyen a kertben is terem.)...
-nyolvanhat éves vagyok, de ellátom magamat, apád jön néha hogy kell-e valami a boltból, tudod én már nehezen megyek a sarokig is, nagyon fulladok... (szeme az ablakontúli távolba réved). emlékszel, mindig mikor a piacra mentünk azt mondták hogy a fiam vagy, nem a kisunokám (itt ráncos ujjával a múltba mutat)...

élt 86 évet. ennyi van a síron. egyszerű fakereszt.

nincs benne a háború utánni nehéz idő, pestről biciklivel ment száz kilométert  falusi rokonokhoz kis szalonnát miegymást hozni, nincs az albérlet a hátsó udvarban ahonnan reggel négykor takarítani indult hogy a gyereknek legyen mit enni és rendes ruhája, mert a komcsi nagyapám elhagyta, nincs a lakáshivatal se benne ahol hetente kilincselt, no meg mindig valamit csúsztatott az előadó elvtársnak egy kis lakás reményében,

a sarki presszóba csak fagyiért ment be, kávéra már nem akart, zöldséget a bosnyákon vette mert ott két forinttal olcsóbb...

de ha mi mentünk akkor volt minden. aranytyúkhúsleves, omlóstöltötthús, üdítő, bor, sütemény.

nincsennek benne a magányos évek, mert egy embernek akinek az élete az hogy adhasson, annak halála a magány.

a temetésen nyolcan voltak.

ott nem sírtam, nem érdemelte meg a világ...

..



  • Strandon voltam

Ülök a szobámban, az ablakok besötétítve. Testem már felfrissült, most a fejem következik, jazzt hallgatok kimerülten.
    A közeli strandon voltam nemrég, amolyan olcsóstrand, tele aszociál gyerekekkel, akik nem törődnek azzal, hogy nekem úszás közben is mély fizikai gondolatok forognak a fejemben, térfogatom és a felhajtóerő arányában. Igaz, egy külső szemlélődőnek nem egyszerű kiszelektálni a sok hétköznapi ember közül, hogy ki az aki folyamatosan használja az agyát és tudását még ilyen extrém helyzetben is, mint az úszás.
    Legjobb példa rá az úszómester. Ott sétál fel-alá a medence szélén mint egy felfújt kakas, ahelyett hogy az elöttem csapkodó és visongó kölköket utasítaná rendre. Egyetlen érdeklődési köre beszűkül arra, hogy nem fullad-e éppen valaki a vízbe. Micsoda egoisztikus számító tekintet! Csak arra vár, hogy a vízbeugorva kimenthessen valakit, dicséret, előléptetés, újságcikk satöbbi.
Megvetően a víz alá merültem, jó sokáig, hogy már a fülem zúgni kezdett és karikák csoportosultak a szemem elött. Nem bírom tovább, fel kell jönnöm, mert valóban megfulladok. Pedig de jó is lett volna, ha beugrik utánam, kiráncigál a partra, én pedig felállnék az egyik lábamon ugrálva, hogy a víz kijöjjön a fülemből és közönyösen megjegyezném: bírtam volna tovább is, de maga megzavarta a köreimet... Mire levegő után kapkodva, prüszkölve széjjelnéztem, az úszómester már messze a medence másik felén sétált unottan. Micsoda felelőtlenség! Az ilyet ki kellene rúgni, lefokozni, megfosztani a vagyonától!
Úgy döntöttem, a füves részen a napon megszárítkozom, azután megyek haza. Egy csinos fiatal hölgy került mellém, igaz kicsit szűk a hely, mert ő egy nagy dupla törülközőn fekszik, biztos otthon is ilyen nagyméretű duplaágyon alszik, még az is lehet hogy rózaszín és kerek formájú. De mi, jó emberek, ugye kis helyen is elférünk. Leterítettem a törülközőmet gondosan kisimogatva a ráncokat, mert én rendszerető ember vagyok. Persze tudom, nem véletlen hogy ezt a helyet kerestem ki, de ez már ösztönös nálam, amolyan tudatalatti reflextevékenység. Egyszerűen szeretem a csinos nőket a közelemben, na persze nem bunkó módján megbámulni, csak finoman a szemem sarkából izlelgetni ezt az értékes esztétikai élményt, az én koromban meg kell becsülni minden adományt. Most hasrafordul. Határozottan formás, kisportolt feneke van. A kis bikinialsó csak úgy feszül rajta. A derekán szarvasaggancs-tetoválás. Ez egyidőben nagyon divat volt és a köldökpiersing. Később sokan megbánták a seggaggancsot, de visszacsinálni nem lehet. A piersinget legalább meg lehet szüntetni.
Rágyújtok a maradék fél szivaromra és lehúnyt szemmel élvezem a füstjét. Hiába, nem mindenki képes a hétköznapokban is megtalálni azokat a varázslatos pillanatokat, amelyek kárpótolnak minden más bosszúságért. Most mindjárt odaáll elém és elfogja a napot amolyan halivúdi tartásban, bal kezét stilusosan felémnyújtva megkérdezi - Jössz velem úszni?
De nem, aki a napot elfogja, az egy gyurmafejű izmos gorilla, bal kezével a szivart kicsavarja az ujjaim közül és a fűben széttrancsírozza.
- A nőmet zavarja a füst - mondja, miközben a jobb keze, mint felhúzott rugó a teste mellett feszül.
- Ííííííjúúú ! - ez egy japán harcikiáltás, amit még fiatalkoromban elsőként a karatéban tanultam, igaz az edzést hamar abbahagytam, mert túl megterhelő volt számomra. Most egy gyors sarokrugással kiugrasztom a térdekalácsát, majd a bal lábamat beakasztom a sarka mögé amíg a jobbal befeszítve felborítom a csodálkozó monstrumot. Mellettem látom a nő arcán a meglepődést, de nem kerüli el a figyelmemet a szemében tükröződő csodálat sem.
- Már amúgy is menni akartam - feleltem és összeszedtem a holmijaimat, persze közben beleléptem a szivar még izzó parazsába - de egy igazi férfi nem mutatja ki a fájdalmat, majd otthon teszek rá borogatást... Most ülök a szobámba, az ablakok besötétítve, a lábamon jeges borogatás, amit Anyámtól tanultam. Jazzt hallgatok, azt az igazi nyúorlinszit, abban még nem csalódtam...

..

Föoldalmagányos Szentestebocsánat - utólagéjjeli lovasegykezesekkörmadarak70-es trolifogcsikorgatásokKátiZeneFoto