Léder László
Üdvözöllek Vándor!
Káti

Léder László: Káti

/részletek/





Mi felsőemeletiek, szintbéli különbségünket nem hangoztattuk soha a földszintiekkel szemben, annál is inkább, mert szabad átjárást biztosítottak  nekünk, bár így is vigyázni kellett a lépcsőn néha, hogy közönséges és  hangos gyerekeik a sarkunkra ne lépjenek tiszteletlenségükben. Egyedül talán a szuterénlakó volt akitől kicsit tartani lehetett volna, borgőzös és állandóan borotválatlan lény aki irreálisan kövér és gondozatlan feleségével éjszakánként gyakran hangoskodott, bár ez keveset zavart minket, olyan volt mintha a föld gyomrában méltatlankodott volna tompán valaki.

Javában tartott még a nyár kamaszkoromban, egyik délelött már unalmam zongorahangjai is elültek és egy rezzenetlen ásítás volt a nehéz bútorokkal túlzsúfolt lakásunk minden szabad négyzetmétere. Átellenben a kórház ablakai mögött sem volt semmi megfigyelni érdemes mozgás, az új betegeket csak a hűvösödö délután tájékán engedték a megüresedett ágyakba.

Tudtam a lenti kölykök ilyenkor valami koszos népstrandon zsibognak, így most lenne lehetőség nyugodtan szemügyrevenni az udvart. A lakás elhagyása nem jelentett nehézséget, a különböző zárrendszerek, láncos akasztók és tolóreteszek között jól kiismertem magamat.

A kovácsoltvas lépcsőkorlát meglepően idegennek tűnt számomra, igaz mi mindig gyorsan haladtunk a lépcsőn a fal mellett felfelé, érezve kiszolgáltatottságunkat, hogy mielőbb a lakás védettségébe kerüljünk.

Így lassabban és közelebbről szemlélve sokkal otrombább benyomást keltett, finom cizelláltsága helyett a rozsdára kent vastag festékréteg vonta magára figyelmemet, viszont a fakorlát patinás sima kopottsága megnyerte tetszésemet. Lopva végigcsúsztattam rajta a kezemet, hasonló érzéssel, mint amikor plüss zongoraszékünk lakkozott fakeretéhez érek. A régi kőlépcsok, mintha teher alatt hajoltak volna meg középtájon, pedig csak a sok láb fogyasztotta le őket, tudom egyszer egy szelíd roppanással majd kettétörnek mindaz alatt, amit eddig láttak és magukkal viszik háládatlan törmeléksírjukba.

Leérve a földszintre, az utolsó lépcsőfokon még megálltam, mintegy a senki földjén és széttekintettem.
A körfolyosók és a tűzfal mint abroncs tartotta a házat a fenti lakásokkal egybe, egy elfogulatlan szemlélődőnek olyan érzése támadhatott, nélküle a falak négyfelé szétdőlnének mint valami olcsó Hollywood-díszlet részei.
A sárga keramit melege szinte vonzott levetni bőrcipőmet, pillanatra el is pirultam neveletlen gondolatom miatt. Az udvar tulajdonképpen egy egységet képzett a lenti komfortnélküli lakásokkal és a velük szembenálló félig bepucolatlan tűzfallal, határvonalakat lehetetlen lett volna megállapítani, és mégis mindenki tudta melyik terület kihez tartozik. Kivételt képezett talán csak a tűzfalra felfutott növények elötti széles gondozatlan sáv, itt egy korhadozó rozsdásabroncsú öreg hordó állt, amelynek régebben az esővíz gyüjtése volt a feladata, mellette egy bádogdézsa hevert, amiben néha a lenntlakók gyerekei, figyelmen kivül hagyva rosszallásunkat, hangoskodva pancsolni szoktak meleg nyári napokon.

Úgy döntöttem, először ezt a területet veszem közelebbről szemügyre, mivel itt talán kissebb az esély arra hogy valaki megszólít és tapintatlanul faggatni kezd. Pedig pusztán a mások környezetének megismerésének tiszta szándéka hajtott, de nem voltam biztos benne hogy ezt mindenki számára érthető módon közölni is tudtam volna.

A régi belvárosi házban, ahonnan valami számomra titokzatos és valószinűleg igazságtalan oknál fogva el kellett költöznünk, sokkal kissebb  belsőudvar volt, emlékezetem szerint soha nem is jártam benne, néha a liftajtóból pillantottam oda, sötét durva gránitkockákból volt kirakva, igazán nem keltette fel érdeklődésem, a nyolcadik emelet varázsával természetesen nem versenyezhetett.
-Innen a kilátás fennséges, - ahogyan apám a vendégeknek mondani szokta, amikor a hallból a nappaliba vezette át őket a hatalmas belsőspalettás ablakok elött. Valóban két hidat is lehetett látni erkélyünkröl és a Gellért-hegyet, lennt a folyó mint valami lassú lávafolyam tolta magaelött a sokablakos nagy luxushajókat és uszályokat, a kissebb motoroscsónakok pedig vizipókokként szaladgáltak a felületén vékony karcolásokat ejtve, melyek gyorsan behegedtek. A cselédszoba kis négyszögletes ablakából nem a Dunát, hanem a sötétszürke lihthófot lehetett látni, az emberben olyan érzést keltett, mintha valami üzemenkivüli hatalmas kéménybe nézne belülről, ahova a galambok beköltöztek.
Anyám nem szerette a galambokat, általában az állatokkal szemben nagyon tartózkodóan viselkedett, vagy ellenszenvesen tisztátalanoknak találta őket máskor kiszámíthatatlanságuk ingerelte. Egy vidéki kirándulásunk alkalmával, amelyet egybekötöttünk valamelyik távoli rokonunk vizitelésével, anyámat fellökte egy tehén és belehuppant egy büdös féligszáraz lepényszerű valamibe, amelynek eredetét nem volt alkalmam kideríteni, anyámnak kölcsönszoknyában kellett hazautaznia, amiben ugyan mulatságosan nézett ki ő mint nagyvárosi nő, de apám szigorú szemöldöke azonnal elvágta minden mosolygás elejét.

Az udvar, bár felületes szemlélődőnek elhagyottnak tűnhetett, mégis tele volt apró érdekességekkel. Ilyenkor irigyeltem is egy kissé a lentlakók kölkeit, akiknek mindenféle dolgok voltak állandóan a zsebeikben és egymás között csereberélték is. Volt közöttük nagyítóüveg, vattadarab, színes golyók, szögek és töltényhüvely. Az én zsebemben csak egy kockás tisztazsebkendö és a zongora kulcsa volt. Mit nem adtam volna most egy nagyítóért, amivel a napsugarakat összegyűjtve a száraz levelekre irányíthattam volna.
Az udvar hátsó sarka felülről a körfolyosó vaskorlátja mellől perspektívikusan egy beugróban végződött, innen lentről a részletek azonban jobban kirajzolódtak és meglepődve vettem észre hogy egy félig nyitott ajtó is van a sarokban, amolyan mosókonyhaféle lehetett.

 



Szemlélődésemben egy gyík riasztott meg, fürgén befutott a lábam mellől egy falhasadékba. Ösztönösen megrándultam, talán anyámtól eredhetett ez az irtózás, tudom gyerekkoromban nem féltem még a pókoktól sem.
Elfojtott kuncogás hallatszott a sarokból. Meglepődve, talán kicsit el is vörösödve mint akit tetten értek, körbenéztem.
-Mi van, félsz a gyíktól? - a hang tulajdonosa egy amolyan magamkorabéli lány volt aki az ajtót szinte szemtelenre komponált tartással támasztotta.
-Én...? - és itt valami olyasfélét akartam hozzáfűzni hogy én, aki Verne és May Károly hősei közt nőttem fel, Rogers Rangerjaival verekedtem végig az ütközeteket, megmentettem Corát az irokézektől... de nem találtam hirtelen a megfelelő szót és valószinűleg nem is lett volna időm kifejteni gondolataimat, mert a kis cserfes folytatta:
-Ha adsz egy rágót, megmutatom a vöröshangyabolyt a grundon - folytatta kissé félrebillentve szöszkecopfos fejét.

No igen, a grund. Ugyan nem régen lakunk a házban, de már tudomásomra jutott hogy van egy üres grund a másik utcában nem messze, anyám óvott többször is, ne menjek még nappal se oda, veszélyes elemek fordulhatnak  elő azon a környéken.
-Nincs rágóm - nyúltam a zsebem felé, de az ajánlatban volt valami bizsergető életszerű, a tiltott gyümölcs vonzása.
-Hát akkor mid van? - kerekített villanásnyit a szemein, majd mint akit különösebben nem érdekel a dolog, nekitámasztotta csípőjét az ajtófélfának, és ezzel csak még jobban zavarba hozott.
Engedelmesen elővettem zsebeim tartalmát, a gondosan összehajtott tisztazsebkendőt és a zongorakulcsot.
Anyám íratlan szabályai közé tartozott az is hogy mindig legyen nálam tiszta zsebkendő, igaz olvastam is, például a préritűz alkalmával vagy átkelés közben a bódító vaniliaültetvényeken egy megnedvesített zsebkendő életmentő lehet, bár az óceánon az óriáspolippal harcolva nem sok haszna van az embernek belőle.
-Jaj de ari, nekem adod? - miközben jobbkezének valami bizonytalan kérdőmozdulatával elvonta a figyelmemet, a balkezében már ott csillogott a rézkulcs.

Vannak pontok az ember életében, amikor tanácstalanul kiutat keres valami megoldhatatlan kérdésre, majd jobb híjján szégyenszemre a sorsra bízza a megoldást. Ez most egy ilyen helyzet  volt, meg kellett adnom magamat, bár valami homályos sejtés fogannt bennem a szidást illetően, amelyet a kulcs elvesztése folytán kaphatok.
-És én mit kapok cserébe? - próbáltam üzeletet csinálni vereségemből.
-Majd meglátod - csirrentett felém pajkosan és tekert egyet a lelógó szőke hajtincsén.
Most figyeltem csak fel, hogy haja érettbúza-színébe egy szófogadatlan enyhén vöröses tincs is vegyült, mintegy ellensúlyozva halovány szeplőit. A tincs mint egy finom rugó, mely csak svájci óraszerkezetekben található, visszagöndörödött a helyére és egy pajkos mosoly kiséretében ezzel számára befejezettnek tekintett lett az ügy. De mintahogy a lepke útjai is kiszámíthatatlanok a virágos mező felett, hirtelen közellibbent hozzám és egy apró nedves puszit lehelt az arcomra.

Az élet veszélyeinek sorában a női nem ösztönös fegyverei valahol egész magasan foglalnak helyet, mégis azon dolgok közé tartoznak, amelyeknek a férfinem tudatos gyönyörűséggel veti alá magát. Ez ugyan akkor még nem fogalmazódott ilyen tisztán bennem meg, de az érzés csodálatos volt.

-Ervin...Ervin! - szólított valaki a ködös távolból, - Ervin hol vagy? - a hang nagyon ismerős volt, hirtelen rendeznem kellett a gondolataimat. Balkezemben még mindig ott feküdt az összehajtogatott zsebkendő, gyorsan a zsebembe gyűrtem, mint valami terhelő bizonyítékot eltüntettem.
-Ervin! - anyám hangjából kiérződött a sürgetés, de mégsem úgy csengett mint máskor, valahogy hiányzott belőle az amazonos parancsoló magabiztosság.
-Igen, Mama! - feleltem a szertefoszlott köd mögül kábultan és az ajtó felé tekintettem, ahol már senki sem állt.
-Jövök, mama! - most már nem voltam tekintettel az udvar törvényeire, egyenesen keresztülhaladtam a lépcső felé, ahol anyám termetes büszke alakja sötétlett.


...


Zuhogott az eső, nem találtam a helyemet. Az ablakhoz mentem többször is, hátha meglátom Kátit az utcán, biztosan nem bújna el valami esernyő alatt mint mások, vidáman odatartaná az arcát a meleg nyári esőnek hogy simogassa. Anyámat kérdeztem nem kell-e levinni a szemetet vagy a sarki boltba elszaladni valamiért, amit szokatlannak talált, de megpróbálta titkolni. Később zongorázni kezdett, talán éppen megnyugtatásomra, én pedig attól féltem hogy keresni fogja a zongorakulcsot, de hirtelen hozzámfordulva abbahagyta a játékot.
-A jövő hónapban elköltözünk - mondta elgondolkozva, talán azt hihette hogy megéreztem valamit ebből a hirtelenszőtt tervből, ezért nem találtam a helyemet egész nap. Előszört történt meg életemben hogy Anyám nem látott át rajtam és tévedett.
-Apád - folytatta volna, de itt egy köhögési roham jött rá, ami az utóbbi időkben egyre gyakrabban előfordult - Apád majd később jön utánnunk.
De legkésőbb most nekem is észre kellett vennem hogy valami nincs teljesen rendben.
- Mama, valami baj van? - kérdeztem nagyfiúsan, mint akihez nyugodtam fordulni lehet ha támaszra van szükség.
Kérdésem felrázta kissé, tartása is kiegyenesedett - Milyen nagy vagy már - mondta,
s valóban nagyobb voltam, mint ő a zongoraszéken ülve.
- Nem akarod meglátogatni Hermina nénit? Nekem még vannak elintéznivaló ügyeim.

Hermina néni is valami távoli rokonunk, nem volt igazán kedvelt a családban éleslátó könyörtelen szókimondása miatt, viszont beszélni úgy tudott mint a vízfolyás és a szókincse vetekedett némelyik ismert íróéval. Állítólag újságírónő is akart lenni, de azután az élet valamely furcsa paradoxonja miatt Júliusz bácsi, a világjárt utazó felesége lett. A házukban a falakon képek helyett lepkék és pókok voltak üveg alatt gombostűre tűzve, növénylevelek latin aláírással és egy megsárgult titokzatos térkép kiszögezve. Kertjük elvadult dzsungelhez hasonlított, némely különleges növény és a rovargyűj-temény meglátogatásához a környékbeli általános iskola már többször is engedélyt kért.

Évekkel ezelött egyszer nyár végefelé a terméskövekből kirakott verandán ültünk és teáztunk abból a valódi Zsolnay porcelán teakészletből amely valószínűleg az egyetlen ólomkristályvázával és tállal együtt összes értéküket képviselte, amikor a fejünk felett felfuttatott vadszőlőből egy kissebb pók esett az asztalra. Anyám felugrott és izgatottságában felborította a csésze teáját. Júliusz bácsi elnyomott egy elnéző mosolyt, majd a szalvétájára terelte a rovart és kidobta a kert bokrai közé.
Később, amikor Apám a Kossuth cigarettájával és Júliusz bácsi az öblös pipájával félrevonultak a kert felé dohányozni, megtudtuk Hermina nénitől, aki természetesen mindent hosszan és színesen kommentált, hogy Júliusz bácsi a házban sem enged semmiféle rovart sem agyonütni sem eltaposni.
- Mama, már megint pletykálsz, mit rémisztgeted azt a szegény városi asszonyt? - hallatszott a kerti bozótosból erős krákogások közepette.
- Egyszer erőspaprikát tömök a pipádba, csak hallgatódzál utánnam - emelte fel
a hangját Hermina néni, de felesleges volt mert amúgy nagyon nehezére esett halkan beszélnie - Ne törődj vele aranyoskám - folytatta kissé halkabban, miközben a teás-csésze letört aranycirádás fülét gyorsan zsebredugta - mindjárt hozok másikat - és fürgén eltűnt a ház homályában.

- De igen, visszaviszem a távcsövet is nekik - és máris vidámabban éreztem magamat - örülök Mama - közelebb mentem és átöletem, mire ő a homlokomra adott egy csókot aminek gyógyszerszaga volt, de akkor nem tulajdonítottam sok jelentőséget neki.
A lépcsőn a fokokat most kettessével szedtem lefele, nyakamban a távcső úgy ugrált hogy meg kellett fognom, nehogy leszakítsa a szíjját.
De a földszintnél megtorpantam, Káti ült a korláton, hátát az egyik oszlopnak támasztva szappanbuborékot fújt egy szalmaszálon.
- Vadászni mész? - kérdezte és egy különlegesen nagy szappanbuborékot fújt felém incselkedve, a lépcsőházi légvonat még segített is neki.
- Vigyázz, álompor van benne! - és száját csücsörítve megpróbálta felém fújni.
- A nagynénémhez megyek Rákospalotára, visszaviszem a távcsövet - feleltem
a meglepetéstől mutáló hangon.
Káti meresztett egy csöppet a szemein, mint aki nem hiszi hogy nekem nagynéném lehet Rákospalotán, majd a lépcsőház kupoláján lepergő festékleveleket szuggerálta, hátha valamelyik éppen rámesik. Én zavartan  cipőmorrára bámultam, már sajnáltam hogy el kell mennem, de hirtelen forróságot éreztem, tudtam Káti szeme az ami melegít.
- Messze van? - kérdezte, majd válaszra nem várva folytatta - elállt az eső.
- Lehet - feleltem kicsit győzedelmesen, visszaadva a múltkori leckét.
Káti kissé fitosra húzta az orrát, fújt egyet mint egy macska, majd leugrott a korlátról és elindult a lakások felé.
Ismét vesztettem. Hirtelen elszorult a szívem hogy elrontottam valamit.
- Elkísérhetsz, ha akarsz - szóltam utánna, de ez sem sikerült igazán férfiasra,  karom is nehéz volt mint némelyik rossz álmomban és csak egy félszeg mozdulatra tellett.
- Lécci - tettem hozzá de ez már a totális kapituláció volt.
Káti olyan hirtelen fordult meg hogy szoknyája körbelibben, a fejét kissé félrebillentve szemembenézett, mintha megsértettem volna.
- Amúgy csak a táskámért indultam - és már szökdécselve mellettem is termett, a vállamba kapaszkodva három lépcsőfokot ugrott le egyszerre hogy szinte magával rántott.

Hermina néni volt csak otthon, fakó selyempongyolában fogadott minket, haja is kissé zilált volt de kedvessége a régi.
- Hát te aranyoskám, ki vagy? - simított egyet Káti szöszke fején - üljetek le a teraszon, kaptok fííínom forró csokoládét - majd végig se várva magyarázkodásomat, befelémenet folytatta - az Öreg a doktornál van, megvizsgáltatja a rugót a szivében, túl sokat kajtatott a széplányok után, azért gyenge - ami persze nem volt igaz, Júliusz bácsit a botanikán és biológián kívül nem érdekelte semmi más.

Visszafele a vasútsor elhagyott részén mentünk, úgy tűnt  álmomban mintha már jártam volna erre. A nedves síneken a város fényei tükröződtek és akkor megértettem jelképes üzenetüket, ahogy egymás mellett haladva az idő találkozásra kényszeríti őket, hiszen a távolság nem más mint az idő térbeli múlása.
Káti imbolyogva ment a sínen egyensúlyozva, én engedelmesen mellette a  lépéseimet hozzáigazítva, megfogtam a kezét hogy ne kelljen lelépnie a fényesrecsiszolt tiszta vasról az olajos talpfák közé, de a derekához nem mertem érni.
- Hideg a kezed - akartam érzékeltetni vele gondoskodásomat, de Káti nem felelt,
az apró kézszorítását sem tudtam hogy szándékosan tette vagy csak az egyensúlyán veszített.
- Gyere le, jön a vonat - figyelmeztettem, de ő csak a sínre figyelt konok lehajtott fejjel.
- Nem hallod a mozdonyt? – mondtam mostmár izgatottabban és igazán dühös a vonatra voltam, mert félbeszakította édes játékunkat.
Káti most sem felelt csak érezhetően szorosabban fogta a kezemet. Lassan kezdtem félni. Mi van, ha ezt a bolond lányt elüti a vonat? Lerántani nem mertem, keze is egyre jobban fonódott a kezemre, minketten meghalunk mielött igazán találkoznánk?
A mozdony vészesen közeledett, dübörgése, sistergése kitöltötte egész környezetünket, a fák, a bokrok meghajoltak mint zsarnok elött, a sínen érezni lehetett a vaskerekek gördülő nehéz lenyomatát.
- Mit csinálsz? - kiáltottam már kétségbeesetten, de a zaj erősebb volt a hangomnál és már csak méterekre volt csak tőlünk a vasszörnyeteg.
Hirtelen eltompult a világ körülöttem és fájdalmas iszonyú félelem markolt magával hogy Kátit elveszítem. A mozdony szeme vakított, dübörgése a gyomromból az agyamfelé kúszott, kezemen ott fehérlett Káti  erősödő kézszorítása - derékon kaptam Kátit és lerántottam a sínről.

Ő ott pihegett a mellemen mint valami kismadár, alig mertem megsimítani, nehogy elrebbenjen, majd hirtelen szájoncsókolt, szenvedélyesen, szeretettel, amíg sós könnyei ízét véres ajkamon nem éreztem.
Hazafele kézenfogva mentünk, a kicsit sötétebb helyeken meg-megálltunk. A házak körvonalai elmosódtak egy nagy ecset legyintésére, a vizes úton esőpatak folyt, a villanypózna barátságosan meglengette a közeli fák árnyéklombjait. Mi csókolóztunk vagy csak Káti röviden a vállamra hajtotta szöszke fejét.

Anyám finom érzékkel nem szólt semmit, úgy tett mintha nem látná a foltot a térdemen, égő füleim sem tűnnének fel neki.
- Fáradt vagyok, jó éjszakát Mama - válaszoltam hálásan, pedig tudta hogy nem mondok igazat, de mielöbb a szobámba akartam kerülni, a párnámat  átölelni.


...

 

Kátiról semmi hír, a házmesternél titokban meghagytam új címünket - Anyám tiltása ellenére. Az új helyen a poros külvárosi utca jellegtelen és unalmas volt. A ház fekélyes vakolatán az ötvenhatos belövések nyomai tűntek szembe, de lehet hogy még negyvenötből maradtak ránk, a vígasztalan piszkosszürke színe ott is bomladozott, ahol nem volt sérült.
Belül nyikorgó falépcső vezetett az emeleti folyosóra mint egy korhadozó hajó ablaktalan sötét gyomrába. Lent a tulajdonosnő lakott, egy tupírozott feketehajú  hölgy aki állandóan kellemetlenül éles magas fejhangon beszélt, a kutyája sem vette szívesen, hogy ott járunk el elötte, nem volt szabad hátatfordítani neki, mert sunyin utánnunk kapott. Haszontalan idő telt el, Káti bujdosott minden testrészemben tudattalanul, ott éreztem a mellemben ahogy szorított, a fejemben nyilalló szúrásokkal jelzett.

Az új  környéken csak két helyet szerettem meglátogatni, a templomkertet és a vasúti töltést. Az utcán ugyanolyan a koszos gyerekek labdáztak ordítozva mint az előző házban, a sarki kocsma csukott ajtaján átszűrődő hangzavarból a szuterénlakó hangját véltem felismerni.

Az elvadult templomkertet ősi durvasága olyan hatással volt rám, mintha valami női öl burjánzásában tévelyegnék, néha távoli orgona hangjai és  kántáló ének szűrődött be a bokrok közé. Itt alkalmam volt zaklatás nélkül leülni az egyetlen korhadozó padra és elővenni azt a tisztazsebkendőt, kisugárzását feltölteni magamba, mint kavics a meleg napsugarakat.

 

...


Káti volt aki csöngetett. Hosszú szőrmebundában állt az ajtónkban, fején szőrmesapka fogta körbe pirosló arcát.
- Van egy rágód? – kérdezte, szemében cseppnyi könny, szinte félve hogy ennyire kiadta magát. Belém mintha áramütés csapott volna, automatikusan a zsebem felé mozdult
a kezem, de félúton elakadt és testem összes ereiben éreztem perzselő jelenlétét.
A konyhában ültünk le, a kis vaskályhán esetlenül teát főztem neki, a csészét két kezében tartva mélyen belenézett mintha félne felpillantani.
- Nem baj hogy eljöttem? - kérdezte röviden, halkan, szinte rekedtesen.
- Vedd le a kabátod, itt meleg van - tértem ki a válasz elől, hiszen mit is válaszolhattam volna ami csak közelítőleg is kifejezné érzéseimet, az elmúlt hónapokat.
- Hoztam neked valamit, meglepetés! - zavart még jobban bele amúgy is kusza gondolataimba.
- Sokat gondoltam rád - próbálkoztam a szavakkal tompán - kerestelek mindenhol, hiányoztál… - hirtelen megútáltam magamat, ennyire futotta csak a választékos szókincsemből amely miatt az utcában már csúfoltak is.
- Káti - hangom olyannak tűnt mintha a folyosó végéről jött volna - nagyon szeretlek.
Káti aprót felpillantott és a forró vaskályhához ment. Így háttal felém még jobban tetszett, tincsei mint élő forgácsok szinte önálló életet éltek. Zavartan a bunda és a csizsma között a lábaira vonzódott a tekintetem, de elszégyelltem magam.
- Bocsáss meg nekem - bár magam sem tudtam pontosan hogy miért kellett volna megbocsátania, talán hogy megszerettem, hogy létezésemmel bonyodalmakat okoztam életében, hogy magambaitatva hordoztam lényét, talán bocsánatot kértem előre azokért a dolgokért is amiket még meg sem tettem.

Káti lassan megfordult és csak akkor láttam hogy sír. Szemében a könnyek gyémántokként tündököltek és egy ismeretlen érzés feltöltötte egész testemet forrósággal.
- Te buta, buta, nagy gyerek - mondta olyan hangszínben amit a való élet szinkronizál minden nyelvre hogy a beavatottak a világon mindenhol  egyformán megértsék.
Átöleltem ahogy fagyökerek a sziklát, ahogy horizont a láthatárt körbefogja, ahogy a nap az égitesteket. Szája nedvesen puha, odaadó volt, bundája a kályha jóleső melegét sugározta, kezemmel felbátorodva a testét kerestem.
- Mutasd meg, hol alszol - fordult ki pajkosan ölelésemből de szeméből nem tűnt el a tűz. Egyszobás lakásban laktunk, szégyelltem is kissé, a nagyszoba ablak melleti sarkában volt az én ágyam. Cserépkályha lett volna a fűtés, de napközben csak a konyhai jancsikályhában gyújtottunk be - ott is csak ha volt otthon valaki.
Káti meleg kezét az enyémbe tette mint aki bárhova is követ. A szoba olcsó bútorokkal de szolíd ízléssel volt berendezve. Káti finoman simított egyet a családifotón, futólag a könyvespolc politúrján és leült az ágyamra.
- És a meglepetés? - ültem mellé, köszörülni kellett volna a torkomon, de csak elárúlta volna esetlenségemet.
- Itt van - mondta és közben kigombolta a bunda felső gombjait. A nyakában vékony aranyláncon a zongorakulcs volt. Fejemben a tűz átvette testem felett az uralmat, szája vonzott mint örvény, kezeim önnállósították magukat. Káti a bunda alatt meztelen volt.
A következő órák ópiummal itatva teltek, lázasan szerettük egymást, nyitott szemmel feküdtünk egymás kigőzölgéséseit a hidegben nem is érzékelve, mint valami zárt üvegbúra alatt dacolva a jelen és tér ellen.
- Megfázol - húztam közelebb testét, valahogy ki akartam fejezni érzelmeimet, szerettem volna ha most valami veszélyes helyzetben megvédhetném, árvíz törné be az emeleti ablakunkat vagy földrengésben a ránkomló mennyezetet tartanám sebzett hátammal - de mégsem történt semmi.

...

Egy alkalommal kivillamosoztunk Pesterzsébetre, egy olyan hosszú út, amilyeneket én mindig is szerettem, vagy egymás mellett ültünk szinte szótlanul, Káti fejét vállamrahajtva, vagy leghátul álltunk egymásbafonódva és néztük a távolodó síneket.
Amikor megérkeztünk, a nagybácsi gyűrött rövidgatyában, trikóban fogadott. Kátit szúrós szemmel végigvizsgálta, engem röviden, kimérten fogadott, de ahogy előreengedett befelé, tarkómban éreztem vizsgálódó bizalmatlan tekintetét.
A szűk balkonon ültünk le, neki már csak egy sámli jutott, szemérmetlenül szőrös lábai mellett üres sörösüvegek sorakoztak a sarokban, én Kátit néztem zavaromban.
- Katikám, mit iszol, körömlakkot ugye, hehe, van még anyád likőrjéből egy kicsi, a fiatalúrnak természetesen sört hozok - miközben elkapta a szemét mikor ránéztem.
- Köszönöm, nem kérek semmit - feleltem visszafogottan, de nem mondhattam hogy gyógyszert szedek, nem ihatok alkoholt, mert vége se lett volna a kérdezősködésnek.
Kátinak egy valóban  gyűszűnyi pohárban valami kétes folyadékot hozott, nekünk kettőnknek egy-egy üveg sört.
- Na, legalább mi féfiak tartsunk össze - mondta szemhunyorítva és összekoccintottuk
a sörösüveg alját, ő az övének a felét egyhúzásra kiitta. A sör, az olcsó kőbányai, így langyosan még rosszabb volt, mint hidegen.
Egy ideig még beszélt valamit, többnyire Kátihoz, nekem kissé elhomályosult a világ, mint amikor valakinek  egy erős dioptriás szemüveget tesznek fel, és levenni nem tudja.
- Mi van ezzel a fiúval, nem bírja a sört - kérdezte, mert ő már a második végén járt, az üveget körkörösen rázogatta, hogy a hab aljáról is kijöjjön belőle, azután kitátott szája fölé emelte és szabadon belecsurgatta a maradékot.
Nekem válasz helyett egy csuklásra futotta. Itt már Káti is megérezte hogy baj van.
Az előszobában egyszer meg kellett kapaszkodnom a ruhásszekrényben és hallottam ahogy mögöttem a nagybácsi halkan Kátit kérdezte hogy sokat ittam-e mielött jöttünk.

A villamosmegálló felé a parkon keresztül már le kellett ülnöm, röviddel később az egyik bokorban ki is adtam mindent magamból. Nagyon sápadtnak, nagyon gyengének és nagyon  szomorúnak éreztem magamat az elrontott nap után, Kátinak is mintha máshol jártak volna a gondolatai...

 

..


Föoldalmagányos Szentestebocsánat - utólagéjjeli lovasegykezesekkörmadarak70-es trolifogcsikorgatásokKátiZeneFoto